Heaven, Hell or HoUSton

 BÚÉK!

Sok hónapos szünet után ott folytatjuk, ahol abbahagytuk. Ezt az emailt kaptam az egyetem krízis menedzsment csoportjától:

 

A tornado watch is in effect for Harris County until 2 p.m. A "watch" means that a tornado has not been seen but conditions are very favorable for a tornado to occur. 

In the event of an actual tornado, students, faculty and staff should seek shelter immediately in a building -- not a vehicle -- and follow these guidelines:

Stay indoors and keep away from windows, doors, outside walls and flying debris.

Seek shelter in areas without windows, such as enclosed stairwells, interior rooms, hallways, closets, basements or the lowest level of the building.

Sit under sturdy furniture and use your arms to cover your head and neck.

If you cannot get to a building as a tornado is approaching, lie flat in a ditch and use your arms to cover your head for protection against flying debris.

Rice Crisis Management Team

 

Azért aggódnak így, mert két héttel ezelőtt óriási vízözön volt. Itt vannak a tornádókkal megspékelt trópusi eső képei. Az elsőn az egyetem parkolója:

Hát igen, Magyarországnak azért sok előnye van a Túró Rudin kívül is, nagyon jó helyen van például és nagyrészt elkerülik a kellemetlen időjárási jelenségek.

Azért vagyok most ilyen szentimentális, mert ma kezdődött itt a hurrikán szezon, ami állítólag idén keményebb lesz, mint egyébként (körülbelül tíz hurrikán jósolnak, ebből három-hat nagyon csúnya lesz) és igazából fogalmunk sincs, hogy mennyire kell komolyan venni a javaslatokat - hogy legyen pl nagyon szofisztikált túlélő csomagunk. Két gyerekkel és egy macskával valószínűleg érdemes mindenre felkészültnek lenni, hiszen 2008-ban Ike már letarolta a tőlünk nagyjából hatvan kilométerre lévő Galvestont.

Azt hiszem indulok is konzerveket, meg nagy gallon vizeket venni.  

 Azt már rég akartam mesélni, hogy itt mennyire ijesztő időjárás figyelmeztetések vannak a tévében: az épp aktuális műsort elnémítják, beúszik két piros csík, közte leírva, amit egy nagyon szigorú férfihang mond: szörnyű vihar/tornádó/hurrikán várható itt, ott, amott.A múltkor épp kiderült, hogy ki a gyilkos, mikor bemondták, hogy Texas melyik részén lesz randa vihar. Mi eddig megúsztuk, de ki tudja, mikor lesz itt is valami rémisztő természeti jelenség, kicsit aggódom. Itt persze ezekre eléggé fel vannak készülve, az utak mentén egy csomó helyen ki van téve menekülési útvonal tábla...nem szeretem.

Mondjuk az azért aggasztó, hogy itt naponta van pár autósüldözés meg lövöldözés, múltkor a tévében live mutattak egy autósüldözést - két, valami lövöldözés miatt körözött fekete nőt(!!) fogtak el végül. Akárkivel beszélek, mind azt mondja, hogy ó, Houston nem veszélyesebb, mint bármelyik nagyváros, de szerintem ez azért nem igaz, mert itt gond nélkül lehet fegyvered. Triesztben nem volt ilyen probléma: ott, úgy gondolom, utoljára 1950-ben követtek el erőszakos cselekményt, aminek keretében egy nyugdíjas ellopott egy kiló kenyeret a Coop nevű, méltán népszerű élelmiszeripari egységből.
Nagyon szeretem a lakásunkat, de folyton felmerül, hogy el kéne költözni, mert a környék kicsit túl steril és sehova nem lehet menni babakocsival (körös-körül autóutak vannak), de a költözés azért is megfontolandó, mert egyrészt már negyedszerre költöznénk három év alatt, másrészt meg ez a lakás biztonságos, szép és nagyon világos, jó helyen van, eddig összesen öt bogárral találkoztunk (ebből egy volt óriás példány, épp csak cigit nem kért), ami nagyon jó arány, tekintve, hogy Houstonnak súlyos csótány problémái vannak.
Mi mondjuk leginkább a barátságos és elegáns Rice Village-ben vagy a liberális, melegbarát Montrose-ban szeretnénk lakni. Érdekes, hogy Montrose tűnt eddig a legeurópaibbnak és ott még emberek is vannak az utcán. Mondjuk valahol olvastam olyat, hogy Montrose-ban nem laknak heterók, de azért ez valószínűleg túlzás. Jó, gondolom a kétgyerekes családok nem oda szoktak költözni, hanem Katy-be (btw itt nőtt fel Renée Zellweger is) meg Sugarland-be, de ezek egyrészt marha messze vannak Marci egyetemétől, másrészt mindkettőben nagyon amerikai, hátborzongatóan egyforma kertek és házak sorakoznak egymás mellett sűrű sorokban. Nem csodálom, hogy az amerikai művészfilmek örök témája a menekülés az amerikai kertvárosból...

sprawl (n): the disorganized expansion of an urban or industrial area into the adjoining countryside

Magyarul talán a "terpeszkedés", "burjánzás" szavak adják legjobban vissza a szó jelentését, ami szerintem nagyon jó leírását adja a városnak. Ami valójában - a downtownt leszámítva - egy óriási faluhoz hasonlít, melyet különféle utak és autópályák szabdalnak keresztül-kasul.

Az Arcade Fire nevű együttest mindenkinek melegen ajánlom, sok kritikai elismerésben és díjban részesültek már, én többek között azért szeretem őket, mert a dalok szólnak is valamiről az "I love you - You love me" tematikán túl, és még a zene is egész jó.

A zenekar frontembere és gitárosa egy testvérpár, akik Houstonban, pontosabban egy külső kertvárosban, Woodlandsben nőttek fel. Sok daluk szól a gyerekkorról, a legutóbbi albumuk címe Suburbs (Külváros), amiért megkapták az év albuma Grammy díjat. Nemrég Woodlandsben léptek fel, azon a szabadtéri színpadon, ahol gyerekkorukban jegyszedőként dolgoztak. (Az utolsó számok felé közeledve mondták is, hogy az ő idejükben ilyenkor abbahagyták a jegyek ellenőrzését, hogy aki akar a színpad közelébe mehessen, nem kellett kétszer mondani.)

Legközelebb elmesélem, hogy a koncert előtt hogyan lettem majdnem letartóztatva, most viszont bemásolok ide néhány dalszövegrészletet, melyek szerintem elég tanulságosak, utána néhány videó (az első a fent említett koncerten készült, az elején hallható, ahogy Win Butler mondja, hogy itt dolgozott):

"Sometimes I wonder if the world's so small
That we can never get away from the sprawl
Living in the sprawl
Dead shopping malls rise like mountains beyond mountains
And there's no end in sight"

"I feel like I've been living in
A city with no children in it
A garden left for ruin by a billionaire inside of a private prison"

"First they built the road, then they built the town
That's why we're still driving around"

"Some cities make you lose your head
Endless suburbs stretched out thin and dead
And what was that line you said
Wishing you were anywhere but here"

Molly angoltanár, és időről-időre kifakad: hihetetlen, hogy az amerikaiak mit tesznek ezzel a nyelvvel!

Íme néhány különös szó:   

És amit az első posztban ígértünk, a Thank you!-ra gyakori válasz: A-ha! vagy M-hm! úgy, hogy a második szótag sokkal magasabban van. Igen, elég bunkónak hangzik. :)

[Az alábbiak maradéktalan átéléséhez érdemes észben tartani, hogy 1 USD mai árfolyamon 178Ft-nak felel meg.]

Jó régen írtunk utoljára, akkor épp fagyott, mostanában 30 fok körüli a hőmérséklet, és sajnos egyre gyakrabban lehet érezni azt a bizonyos párás, fülledt meleget.

Nagyjából az érkezésünk óta akartam írni a biztosítási rendszerről, de sajnos nincs időm/energiám alaposan utánanézni a dolgoknak. Azért egy-két érdekes részletet megpróbálok megosztani.

Amerikában alapvetően nincs társadalombiztosítás, mindenkinek szerződnie kell egy privát biztosítóval és fizetnie kell a biztosítási díjat, amit "premiumnak" hívnak - ez nem valamiféle jutalom, mint ahogy a szó sugallná, ellenkezőleg, ezt kell havonta fizetni. Amit cserébe kapsz, az a benefits.

Ez persze nem a teljes igazság, van két nagy program is, ami kicsit a társadalombiztosításra hasonlít. A Medicare a 65 év feletti nyugdíjasok (vagy 65 év alatti bizonyos betegségben szenvedők) ellátását segíti, anyagi helyzettől függetlenül, és teljesen szövetségi (federal) szinten működik. A munkáltatók és az alkalmazottak fele-fele arányban járulnak hozzá, minden fizetés (paycheck) 1.45+1.45=2.9%-ával. A rendszer támadói szerint ez borzasztó dolog, és szocializmushoz vezet, összeegyeztethetetlen az amerikai individualizmussal, az ám. Az alacsony jövedelműek biztosításáról a Medicaid nevű program gondoskodik, de a szegénység egyedül nem elegendő ahhoz, hogy az ember részt vehessen benne, nem árt például, ha terhes, vak stb. Ezt a programot a szövetség és az államok kb. fele-fele arányban finanszírozzák.

Mi egyik kategóriába sem esünk bele, azaz fizetnünk kell a biztosítást az egész család után, de szerencsére a munkáltató ebben általában sokat segít. Az egyetem szerződésben áll egy nagy biztosítóval, amelynek különböző csomagjai (plan) küzül lehet választani. Ezek különbözhetnek abban például, hogy elmehet-e az ember közvetlenül egy specialistához, vagy a "háziorvosának" (PCP=Primary Care Physician) kell beutalni mindenhova, de persze abban is, hogy mennyi pénzért milyen szolgáltatást kap, azaz milyen esetben mennyit fizet a biztosító, és mennyit kell saját zsebből állni (copay). Az is lehetséges, hogy a biztosító csak azután lép be a képbe, miután kifizettünk egy bizonyos összeget (deductible) az adott évben. Továbbá a biztosító hálózatába tartozó orvosoknál kevesebbet kell nekünk fizetni, mint más orvosnál, sőt esetleg csak ilyen orvoshoz mehetünk. (Gondolom, egy adott orvos pedig sok különböző biztosítóval áll kapcsolatban.)

Ha csak magam után fizetném a biztosítást, az havi 429$-ba kerülne, de ebből az egyetem kifizet 361 dollárt. Egész családra már rosszabb a helyzet, az 1329 dollárból nekem 440-et kell befizetnem havonta, ezt levonják a fizetésből, amit egyébként kéthetente kapok (ez elég kellemes, mármint a két hét).

De most jönnek a viccesebb számok. A gyerekek havi orvosi vizsgálata kb. 200 dollárba kerül (papíron), ebből a biztosító kifizet mondjuk 150$-t az orvosnak, nekünk 25$-t kell perkálnunk minden látogatáskor. A figyelmesebbek észrevehették, hogy a 150+25 nem adja ki a 200-at, mintha valami nem stimmelne. A helyzet az, hogy az a 200 dollár egy nominális öszeg, és a biztosító szinte soha nem fizeti ki a teljes összeget. (Ha nem lenne biztosításunk, állítólag nekünk ki kéne, ezt nem tudom biztosan.) De érdemes belegondolni, hogy az orvos minden beteg után kap párszáz dollárt a biztosítótól. Nem látom át, de nekem úgy tűnik, hogy lényegében a biztosító fizeti az orvosokat.

De vannak ám látványosabb összegek is. A nőgyógyász a szülésért 4150 dollárt számláz ki, ehhez mi szerényen hozzájárulunk 140 dollárral, 1660$-t a biztosító fizet ki. A fennmaradó fiktív 2410$ felszívódik egy logikai buborékban. A kórház szerint az ikrek születése összesen nagyjából 200.000 dollárba (!) kerül, de a biztosítótól csak kb. 60.000 dollárt kapnak, nekünk egy baráti 250 dolláros copayt kellett fizetnünk. Ha nem lenne biztosításunk, bele se merek gondolni, mennyi lenne a számla. A vicc kedvéért váltsuk át: a 4150$ az 740 ezer Ft, a 200.000$ pedig 35 millió Ft - ennek az összegnek remélem, semmi valós értelme nincsen. Ja, nem is beszélve az intenzív osztályról, amelynek a nominális napi díja a két gyerek után 845$, plusz 1850$ a látogató gyerekorvosnak, amit kivételesen egészében megkap a biztosítótól (nekünk szerencsére semmit nem kellett ehhez hozzáadni). Lehet, hogy gyerekorvosnak kellett volna menni?

Ezek után talán jobban érthetőek az amerikai filmekben látható jelenetek, amikor az orvosok vagy a betegek amiatt paráznak, hogy valakinek nincs Biztosítása.

Nem gyakori errefelé a fagypont alatti hőmérséklet, ehhez méltóan az alábbi nagyon komoly levelet kaptam (külön felhívnám a figyelmet a stabil hőmérséklet megfogalmazásra):

Dear Campus Community,

 

As freezing temperatures are predicted for the next several days, preparations to protect Rice buildings and grounds are in effect. Freeze protection is in place for all campus buildings and infrastructure. Some extraordinary precautions have been established for specific lab buildings. Freeze protection will remain in place through the end of the week or until stable temperatures return.

 

Please report emergencies to our Facilities Service Center x2485 or x4095 (after hours). Campus facility support is available around-the-clock.

Már hetek óta készülünk felrakni a galvestoni kirándulás képeit. A városka egy 32 mérföld hosszú és két és fél mérföld széles szigeten van a szárazföldhöz közel, a Mexikói Öböl szélén. Értelemszerűen 32 mérföldnyi homokos stranddal rendelkezik, és itt található a világ leghosszabb egybefüggő sétánya (kb. 10 mérföld). Az "óváros" tele van régi, nagyon szép épülettel és villával.

Így télen nagyon különös hangulata volt a tengerpartnak, de leginkább a sziget csücskének, ahol az országút egyszer csak véget ér. Az itt található szoroson nagy tartályhajók járnak. Körben nagy, üres területek, különös, magányos épületek álldogálnak.

Érdekesség, hogy 1865-ben itt kiáltották ki a rabszolgaság eltörlését, valamint az 1900-as Nagy Vihart az amerikai történelem legnagyobb természeti katasztrófájának tartják (hatezer halott), amely után az egész várost 5 méterrel megemelték a víz ellen.

Nagyon tetszett a város hangulata. Itt van néhány kép, előbb a sziget vége és a part, aztán a régi házak:

Piramis, benne akváriummal

Kísérteties épületek a semmi szélén

A sziget csücske: vége az útnak.

Az óriási üres terület ellenére a cölöpház-lakópark a magányos vasbeton háztömb árnyékában épül.

"Az ember végül homokos, szomorú, vizes síkra ér"

Nyílegyenes országút a parton és a világ leghosszabb "járdája".

Móló

Katika kagylókat szedeget.

Mondhatni, gyerekkori álmom vált valóra azzal, hogy élőben láttam egy NBA meccset (profi amerikai kosárlabdáról van szó). Mármint ha ez 14 éves koromban történt volna, biztos nagyon be lettem volna sózva, így harminc fölött azért tudtam aludni előző este.

Azért mennyire más a mostani gyerekeknek, akkoriban a magyar TV évente egy NBA-meccset adott, és könyörögnöm kellett az osztálytársamnak, hogy adja kölcsön a Michael Jordan-filmet, mert becsszavamra nem fogom lemásolni (nem adta). Ma az interneten minden mérkőzés, összefoglaló és válogatás megnézhető, és még a Jordan-filmeket is nyilván könnyedén le lehet tölteni valami fájlmegosztóról.

Na de visszatérve a jelenbe, a dolog úgy történt, hogy az egyetemen a "nemzetközi diákok és tudósok irodája" csoportos meccsnézéseket szervezett, egy hokimeccs és egy kosármeccs is volt a kínálatban. Én mindkettőre lecsaptam, szegény Mollyt csak a Houston Rockets - Washington Wizards NBA meccsre cipeltem magammal (a washingtoni csapatban vezetett le annak idején az isteni MJ, ó igen).

Természetesen Amerikában a sporteseményekről is egészen máshogy gondolkoznak, mint mi, egészen elképesztő, mi folyik meccs címén. Először is, amikor egy pillanatra is megáll a játék, iszonyatos hangerővel megszólal a zene és/vagy a hangosbemondó, de olyan hangosan, hogy azonnal elfelejtem, mi történt abban a pár másodpercben, amíg nagyjából csönd volt és ment a játék. Ha meg akarom beszélni a mellettem ülővel, amit láttunk, akkor üvöltenem kell. Minden hazai kosár után boxmeccs-felkonferáló hangon bemondják a játékos nevét és egy kis minifilm is megjelenik a stadion tetejéről lelógó óriási kocka oldalain, ahol egyébként TV-közvetítés szerűen mutatják az eseményeket és a főbb statisztikai mutatókat.

A közönséget nagyjából úgy kezelik, mint egy bábelőadás óvodás nézőit. Nyilván nem azért megyek meccsre, mert tudom, mi folyik és szurkolni akarok, hanem a számba kell rágni, mikor mit csináljak. Amikor az ellenfél támad, a Nagy Kocka ütemes "Defense! Defense!" rigmussal és fényekkel ösztönöz arra, hogy én is ezt kiabáljam, hiszen magamtól ki nem találtam volna, hogy védekezni kell a csapatomnak. Időnként "Everybody clap your hands!" és "Make some noise" is van, mondjuk ez szerintem már mindennek a legalja.

A szünetben pedig zajártalom ide vagy oda, csak lehetne egy kicsit a láttotakról beszélgetni, szotyit köpködve hozzá. De nem itt, ahol betegesen félnek attól, hogy valaki a nézőtéren netán UNATKOZNA, így kedves kis performanszokkal és programocskákkal szórakoztatják a nagyérdeműt. Ezt lehetne azért sokféleképpen csinálni, én további komment nélkül felsorolok néhány elemet:

1. A cheerleader lányok táncolnak, illetve sorversenyt(!!!) rendeznek maguknak: "talicskázás", karonfogva futás stb.
2. Irakból visszatérő (vagy odamenő?) katonáknak felállva tapsolás. (Molly ettől teljesen kiborult.)
3. A Nagy Kocka párokat mutat a nézőtérről, akiknek azonnal meg kell csókolniuk egymást.
4. Két önként jelentkező adott zenére táncol egymás mellett, a közönség utána ordítással szavaz, aki győz, ingyen vacsorát nyer.
5. Léggitár (főként gyerekeknek): a Nagy Kocka léggitározó gyerekekre vadászik a nézőtéren. (Ez még egész OK, végülis nekik nem ciki ezt élvezni, a baj az, hogy a többi hasonló dolog a felnőtteket mulattatja roppant módon.)
6. Human bowling: egy nagy gumikötéllel a páya hosszában kilőnek egy embert, aki a fenekén csúszva felfújható bábukat borít fel.

Ezeken kívül a hokimeccsen háromszor is volt kesztyűledobós verekedés, amit a Nagy Kocka közelről mutatott.

De persze nagy élmény volt, bár a játékból nem sokra emlékszem. Minden olajozottan működött, a Toyota Center lenyűgöző, 18 ezer ülőhely van egy kosármeccsen. Van mellette egy 2500 férőhelyes parkolóház és további 10.000 parkolóhely néhány háztömbnyire.

Bemelegítés a bunyóra

Testközelből

A jegyek

Jó messze ültünk

Szünet felfújható helikopterrel

Méretek

A Nagy Kocka hangoskodásra szólít

 Azért ez is egy érdekes - és magyar szemmel páratlan - élmény: ma beszéltem a biztosítós "képviselőmmel", aki egy fél órás beszélgetés keretében mindent tudni akart "postpartum" énemről: hogy vagyok, van-e segítségem, nem vagyok-e depressziós, milyen volt a szülés, hogy vannak a babák, szedek-e gyógyszert, a babák szednek-e gyógyszert, híznak-e, stbstb...jó volt vele beszélni, mert kedves, megértő és támogató volt; újabban ugyanis a legfontosabb számomra a biztatás és a pozitív energia: nem szeretek szóba állni olyan emberekkel, akik kitartásra buzdítanak és hangsúlyozzák, hogy nekem milyen iszonyú nehéz; ellenben szeretem, amikor valaki gratulál, elmondja, hogy nagyszerűen csinálok mindent, mert a gyerekek szépen nőnek és szeretem, mikor valaki hangsúlyozza, hogy megérti, hogy nehéz, de egyre könnyebb lesz és hiába a dupla (szerintünk inkább tripla) munka most, később sok előnye lesz annak, hogy ikreim vannak. 

A szobatársam és a felesége elvittek minket egy indiai templomba, amely egy óriási, Maduraiban található templom kicsinyített változata. Az eredeti 18 hektár területű, a legmagasabb tornya 52 méter, érdemes megnézni néhány képet róla (Meenakshi Temple). Kaptunk egy kis gyorstalpalót hinduizmusból (már tudjuk, hogy minden istenségnek van egy hordozóállata, például az elefántfejű Ganeshának egy patkány), valamint mindenféle ingyenkaját különböző hívőktől. Tanúi voltunk egy kisebb szertartásnak, amely során egy istenség szobrát vízzel és tejjel megfürösztik, majd új ruhába öltöztetik. Kölcsön kellett adnom Mollynak a zoknimat, mert szandálban jött, de a templomban és a templomudvaron lábbeli nélkül lehet csak járkálni.

Az eredeti templom:

A lakást még mindig, illetve egyre jobban szeretjük, épp eléggé modern és épp eléggé nem az. Nagyon jó állapotban van, világos, nagy a belmagasság, és mint kiderült, van benne pár extra dolog, amelyeket a legritkább esetben használunk. Ilyenek a távirányítóval vezérelhető lámpa/mennyezeti ventillátor, a konyhamalac, vagy a jacuzzi-szerű zajongás a kádban, aminek a kapcsolója érthetetlen módon a fürdőszobával szomszédos szobában van. 

De van ám kandalló is, amiről először azt hittem, hogy csak dísz, de ma ünnepélyesen használatba vettük. Nagyon tetszik. (Bár most várhatjuk, hogy elégjen a tüzelő, amit a csomagolásával együtt kellett meggyújtani...)

Az alábbi kép pedig azt hivatott illusztrálni, hogy a világító szarvasok ellenére (a képen épp nem világítanak) miért nem sikerül karácsonyi hangulatba kerülnünk.

Az amerikai filmekben gyakran látni, ahogy a gazdag főgonosz előkapja a csekkfüzetét és kiállít egy jó nagy csekket, hogy befogja a száját az akadékoskodónak. Nem gondoltam volna, hogy egyszer nekem is lesz csekkfüzetem, pedig nem vagyok se gazdag, se főgonosz.

Meglepő, hogy a világ vezető nagyhatalmában még a csekket nem szorították ki teljesen az elektronikus fizetési módozatok. Bár most már ritkább a magánember által kézzel írt csekk, cégek és egyéb jogi személyek gyakran fizetnek csekkel, és nagyon sokan csekken kapják a fizetésüket is. Nekem szerencsére elektronikusan utalják (direct deposit), de én mindig úgy érzem, hogy erről úgy beszélnek, mintha valami különlegesség lenne. De hogy mennyire nem ritka a kézzel írt csekk sem, mutatja, hogy én már legalább négy csekket írtam, mióta itt lakunk, az egyiket például a fodrásznál, mikor észrevettem, hogy nincs nálam pénz és kártyát nem fogadtak el. (A fodrász egyébként vicces volt, a tükörnek háttal kellett ülnöm és csak a végén láttam az eredményt.) Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a pénzeket még mindig nem tanultam meg teljesen (a legtöbb érmére nincs ráírva, mennyit ér, a papírpénzek pedig mind ugyanakkorák és ugyanolyan színűek), mert mindenhol lehet kártyával fizetni.

A csekk arra jó, hogy túl sok készpénz hurcolása vagy küldözgetése nélkül lehessen valakinek pénzt juttatni. A csekket csak az válthatja be, akinek a nevére szól. Mondjuk érdekes, hogy a név az egyedüli információ, semmiféle igazolványszám, anyja neve, két tanú stb. nem kell, azaz ha Kiss János elhagy egy csekket és egy másik Kiss Jánoshoz kerül, nyugodtan készpénzre válthatja. Meg persze előfordulhat, hogy írok egy csekket, pedig nincs a számlámon egy fillér sem. Ezt próbálják kiküszöbölni a mindenféle menőbb csekkfajták, a cashier's check vagy a certified check. Ezek úgy működnek, hogy mikor a pénzintézet kiállítja őket, elkülöníti az összeget egy külön belső számlán, tehát garantálja, hogy a csekket be lehet majd váltani. Igen ám, de bármikor le lehet tiltani egy csekket mondván, hogy elveszett, tehát még mindig nem olyan biztos a dolog, mintha ropogós dollár lenne az ember markában. Ezen kívül van olyan, hogy money order, amit az ember kifizet helyben (például a postán), és szintén névre szól. Ez tehát olyan, mint egy névre szóló bankjegy, de ezzel is vissza lehet élni és vissza is élnek például eBay-es tranzakcióknál.

A lakás bérleti díját úgy fizetem, hogy a bankomnál be van állítva, hogy minden hónap meghatározott napján a bank küld postán egy nevemben írt csekket a tulajdonosnak. Elképesztő, nem? Ezt be tudom persze állítani online, de a végén mégis egy papírfecni a főszereplő. A bankban meggyőztek, hogy ez a megfelelő út, mert az átutalás pénzbe kerülhet, ez meg ingyen van. A papírfecni viszont elveszhet, mint ahogy az történt is a legutóbbi alkalommal: le kellett tiltanom a csekket, és a vége az lett, hogy a tulajdonos beugrott, és... gyorsan írtam neki kézzel egy sima csekket.

Vannak azért színesebb részei is a városnak: a Montrose Area eddig az egyik legbarátságosabb rész, amit eddig láttunk.

Montrose-t az egyik legjobb neighborhoodnak választották Amerikában, van egy bohém hangulata, művészközösségeknek, zenészeknek ad otthont és a melegek közösségének is a központja. Ez a szubkultúra egyébként nagyon erősen képviselt itt, saját kulturális magazinjuk, filmfesztiváljuk, sőt külön yellow pages-ük is van. Houston volt az első amerikai város, amely nyíltan meleg polgármestert választott.

Ott, ahol jártunk, összeér a lakóházas rész egy olyan útszakasszal, ahol boltok, éttermek és vicces, színes házikók sorakoznak egymás mellett. Persze nem túl hosszú és hamar kimeríthető ez az útszakasz, főleg régiségkereskedések és tetoválószalonok vannak rajta, és csak mérsékelten gyalogosbarát, de legalább van valami hangulata. Talán vannak még más érdekes részei is ennek a negyednek, majd megpróbáljuk felfedezni őket. 

A nyári borzasztó hőségnek itt a jó oldala: december van, az idő napos, a hőmérséklet 15-20 fok körül van napközben. Molly tegnap szoknyában és szandálban, én egy szál pólóban mentünk ki a lakásból.

Csak ennyit akartam mondani.

Már az érkezésünk óta tervezzük, hogy írunk az elképesztő városképről, jó sok fotóval dokumentálva, de mindig csak halogattuk, nincs elég fénykép, nincs idő a babák miatt stb. Úgy döntöttem, ez annyira érdekes és furcsa, hogy több bejegyzés is szólhat erről, fogunk még képeket is feltölteni, miért ne kezdhetnénk el akár most.

Nézzük a méreteket. A "Houston Statisztikai Terület" 32312 négyzetkilométer, azaz nagyobb, mint Magyarország területének a harmada. A tulajdonképpeni City of Houston 1642 négyzetkilométerrel háromszor akkora, mint Budapest. A városban 2.3 millióan laknak, ez meglepő módon elég ahhoz, hogy a negyedik legnépesebb amerikai város legyen New York, Los Angeles és Chicago után. Az agglomerációban 5.9 millióan laknak.

De a Budapesthez hasonló méretű város még nyomokban sem emlékeztet Budapestre, se bármelyik európai városra. Egy barátom még otthon figyelmeztetett, hogy két európai értelemben vett nagyváros van amerikában, New York és San Francisco, és ennyi. (Én még hozzátenném Bostont talán.)

Elképesztő, ahogy itt élnek az emberek. Először is, mindenhova mindenki autóval jár, tehát nincsenek emberek az utcán. Emiatt lényegében utca sincs, sok helyen a járdával sem bajlódnak. Van azért tömegközlekedés, de a buszok szinte kizárólag a fekete és hispán lakosság használja, esetleg tolókocsis veteránok, néha én. Van egy light rail nevű villamosra emlékeztető kisvonat, erre nagyon büszkék. Mivel átmegy a Medical Centeren és az egyetemek közelében (itt van egy nagyon rövid, utcára emlékeztető dolog), ezen azért napközben vannak emberek.

De a nagyon nagy többség kocsival jár. Reggel elmennek dolgozni, aztán munka után elautóznak bevásárolni, esetleg enni valamilyen étterembe vagy gyorskajáldába. Ezek igen racionálisan egy kupacban vannak: nagy parkolók, amiket bevásárlóközpontok, evős helyek és esetleg kisebb boltok vesznek körül. Utána szépen hazavezetnek az apartman complexükbe vagy az uniformizált lakóövezetükbe TV-zni. Nyilván később árnyaltabb képet fogunk alkotni az itteni életmódról, de egyelőre nagyon ezt látni. Így elég kevés lehetősége van az embereknek találkozni, megismerkedni egymással, állítólag a legtöbben az interneten találnak párt maguknak.

Vannak persze nem műanyagnak kinéző lakórészek is, nagyon amerikai, kerítés nélküli tégla- vagy deszkaházakkal, merőleges, fás utcákkal:

De szerintem a probléma az, hogy azok a helyek, ahol az emberek laknak és azok, ahol élnek - azaz esznek, vásárolnak, szórakoznak, sportolnak - tökéletesen elkülönülnek egymástól. Hangulatos sétálótcáról, szökőkutas főtérről, kávézókról, egymás mellett sorakozó kirakatokról és kisvendéglőkről nem is álmodhatunk.

A születésnapomon először egyedül hagytuk a babákat egy bébiszitterrel és naiv módon "bementünk a városba" kikapcsolódni. Jól kinéztem a netes ajánlókból, hogy van egy csomó (mérsékelten) érdekes hely, kisebb-nagyobb park, egy több utcát bekebelező bevásárlóközpont stb. Ehhez képest majdnem tökéletesen kihalt szellemváros fogadott bennünket.

A bevásárlóközpont, nagyon nyomasztó volt kódorogni benne és a környékén.

Hajléktalanokat azért lehet látni; bal oldalon a villamosmegálló.

Persze lehet mondani, hogy miért akarunk a downtownba menni hétvégén, persze, hogy kihalt. De akkor hova menjünk? Mert OK, hogy a londoni City is kong az ürességtől hétvégén, de ha kicsit arrébb megy az ember, hihetetlen pezsgésbe csöppen. Itt nincs arrébb. Vagyis van, végtelen lakóövezetek és bevásárlós szigetek váltogatják egymást. 

Nehéz visszaadni a város hangulatát, de igyekszünk majd még több képpel átadni valahogy ezt az élményt, ami valószínűleg a legerősebb és legfurcsább mind közül.

Update: Tegnap megtudtam, a választ: nem a downtownba kell menni hétvégén, hanem az uptownba, ahol valóban van egy óriási bevásárlóközpont  (Galleria) és a területen sok étterem, és talán más is található.

Az amerikai filmekből az ember tudja, hogy van nekik valamiféle fura ünnepük, amikor összegyűlik a nagy család hogy egybesült pulykát egyenek és hálát adjanak valamiért valakinek. Nemcsak Léna és Marcika, de mi is most láttunk ilyet először közelről.

A hálaadás - Thanksgiving - lényegében a majdnem mindenhol meglévő aratási ünnep hagyományát folytatja. Bár az Újvilágban ünnepelték már máshol korábban, a modern hálaadás (a hagyomány és a legtöbb amerikai szerint) az 1621-ben, Plymouthban (Massachussets) tartott bulira vezethető vissza, amikoris 53 "bevándorló" és 90 indián együtt ünnepelte az újonnan érkezettek első aratását. A wampanoag indiánok megtanították a bevándorlókat halászni, kukoricát termeszteni, és adtak nekik élelmet, megmentve ezzel őket az éhezéstől az első kemény télen. Ez a társaság egyébként az eredeti 13 kolónia egyike, akikből később létrejött az Egyesült Államok.

Abraham Lincoln 1863-ban, a polgárháború közepén nyilvánította nemzeti ünnepnek a hálaadást, aminek az időpontját november utolsó csütörtökjére helyezte. Ez így is maradt egészen 1939-ig, amikor novemberben négy csütörtök is volt. Roosevelt elnök gondolt egy merészet, és azt mondta, legyen a hálaadás a negyediken, azaz az utolsó előttin ("Franksgiving"). Az ország nyilván két részre szakadt, 23 állam elfogadta, 22 nem, néhány, köztük Texas pedig nem tudta eldönteni, úgyhogy trükkösen kétszer is szünnapot tartott. 1942 óta november negyedik, de nem feltétlenül utolsó csütörtökjén van Thanksgiving.

Vannak, akik szerint az egész arra jó, hogy tisztára mossa az őslakosok elnyomását és kiirtását, és vannak indián közösségek, amelyek ellen-hálaadást ülnek megemlékezvén a lemészárolt ősökről.

Országszerte 280 millió pulykát adnak el ilyenkor, melyek átlagosan 15 fontot (6.8kg) nyomnak. Ezt nem tudom, ki mérte meg, de így van és kész.

Minket az itteni barátunk, jótevőnk, második anyánk stb., Anikó hívott meg vacsorára. (Anikó iszonyú kedves, rengeteg dologban segített már nekünk, például kaptunk tőle kölcsön és örökbe egy csomó terhes- és babaruhát, bútort, babahintát és hasonlókat.) A hagyományos ételek került az asztalra: pulyka (nyilván), stuffing, áfonyaszósz, édeskrumpli (ami tényleg édes és többek között marshmallow és ananász felhasználásával készül), "kukoricakenyér", párolt zöldségek. A babáknak ez volt az első vendégségük, és hát egyelőre ez úgy megy, hogy az ott töltött idő nagy részét etetéssel és altatással töltöttük és csak kicsit tudtunk szocializálódni a többi vendéggel. De azért gyorsan elmagyaráztattam magamnak az amerikai foci fő szabályait, így már sokkal értelmesebbnek tűnik, amit a TV-ben látok néha.

Fekete Péntek A Hálaadást követő péntek a Black Friday, ami a legtöbb embernek munkaszüneti nap és a karácsonyi vásárlószezon kezdete, ez az év legforgalmasabb napja a vásárlók számát tekintve. A boltok kivételes akciókal és árleszállításokkal csalogatják a népet, sok nagy üzlet már hajnali 5-kor, vagy akár éjfélkor kinyit, sőt idén volt, amelyik már csütörtök este 10-kor kinyitott. Persze óriási sorok kígyóznak már órákkal a nyitás előtt, ami ha belegondolunk, elég beteg dolog, hiszen még a pulykát kéne rágcsálniuk a derék amerikaiaknak, ahelyett, hogy TV-kért futnak versenyt. Nem vicc, van, hogy csak néhány darab van az akciós termékből, és az emberek egymást taposva rohannak, hogy a többiek előtt kaparinthassák meg őket. 2008-ban egy áruházi dolgozó meghalt, mikor a tömeg betörte az üvegajtókat (Walmart, remélem, mindenki látta a vonatkozó South Park epizódot), egy játékboltban pedig egy vitának két emberéletet követelő lövöldözés vetett véget. Mi nem keltünk fel hajnali négykor, hogy Magnummal a zsebben fussunk babacuccokat vásárolni, helyette inkább itthon maradtunk.

Csak egy gyors, rövid bejegyzés, hosszúra sajnos most nincs időnk, két csecsemővel hadakozunk a nap 24 órájában, szóval: mint arról már többször írtunk, Amerika sok szempontból jó hely, egy csomó dolog nagyon okosan, gördülékenyen, praktikusan működik, a dolgok "felhasználóbarátok" és a legtöbb dolog valóban úgy történik, ahogy előre elképzeled, hogy történnie kéne (ha például hívsz egy szerelőt, akkor jön, meg ilyesmikre gondolok); nekem a legjobban mégis a csodás visszazárható zacskók tetszenek: sokat javult az életminőségem, mióta a sajt, a sonka és a szalámi csinos, visszazárható zacskókban üldögél a hűtőben és nem szárad ki, nem lesz se nyirkos, se hűtőízű.

Bár most egyáltalán nem blogot kéne írnom, hanem aludnom vagy mosogatnom vagy babát altatnom vagy tejet pumpálnom vagy üvegeket sterilizálnom vagy mosnom kéne, azért végre megpróbálom elmesélni hogyan is születtek az ikrek.

Október 2. (a születésnap) egy szombati nap volt, előtte pénteken egyrészt én is megismerkedtem azzal a magyar nővel, aki az egyetemen adminisztrátorkodik (azóta sokat gondolok rá, hogy még mondta is, hogy á, nem nézel ki mindenórásnak, mert nincs lent a hasad...), illetve este Marci főnökénél vacsoráztunk, ahol ketten is ajánlkoztak gyerekvigyázónak (egyikük, egy ikres amerikai nő, elmesélte, hogy az ő babái a negyvenedik héten születtek, én meg ugye a harmincnegyedik hétnél és körülbelül a hétszázadik hányásnál tartottam, szóval a negyvenedik hetet a hátam közepére sem kívántam; utólag kicsit bánom már), de persze későbbre - mert azt bizony nem gondolta senki hogy másnap hajnalban Léna megunja a benti nyomorgást és megindítja a szülést.

Pedig ez történt: hatkor kimentem vécére, majd visszafelé jövet elkezdett ömleni a magzatvíz Annyira megijedtem - nagyon elbíztuk magunkat, eszünkbe se jutott, hogy esetleg nem rendes időben születnek -, hogy hirtelen beszélni is elfelejtettem (ez az állapot egész nap tartott, sőt, olyannyira elhatalmasult, hogy végül Marci fordított mindent nekem. Próbáltam elmagyarázni a kórházban, hogy amúgy tudok angolul, de szerintem nem hittek nekem). A magzatvíz folydogált, én felhívtam a kórházat, az ügyeletes orvos  (akinek később  fontos szerepe volt) pedig azt mondta, menjünk be szépen; és hiába tudtuk, hogy nem érdemes nagyon sietni, azért egy órán belül bent voltunk a kórházban, ahol bekerültem egy hotelszoba jellegű "vajúdó" szobába: semmi fertőtlenítő szag, semmi fehér csempe, csak kellemes, megnyugtató barna falak, tévé, ezerféleképpen állítható ágy, saját vécé, fürdőszoba, sőt, saját, külön bejáratú ápolónő, aki a szobámban sürgött-forgott és egészen a szülés végéig csak velem foglalkozott. Itt később akár szülhettem is volna, ha nem ikerszülésről van szó (az ikerszülésnél gyakoribbak a komplikációk, ezért műtőben zajlik). A nővérek nagyon kedvesek és mosolygósok voltak (külön jó pont, hogy nem nyomasztó fehér, hanem kék ruhát hordanak), mindenki elmesélte a saját szülős sztoriját, én meg közben egyre jobban fájtam. Egyébként nagy szenzáció volt ez a "speciális" ikerszülés: az ápolónőm azt mondta, hogy nem  rémlik neki, hogy a kórházban születtek volna ikrek természetes úton... még később, a postpartum szobában az ügyeletes ápolónők is külön gratuláltak, hogy húha ikrek és természetes úton, nahát, csodálatos...

Hamarosan megkaptam az érzéstelenítőt (ettől rettegtem: valahogy rosszul viselem az óriás tűket a gerincemben; viszont hálás köszönet az egyik nővérnek: minden egyes mozzanat előtt részletesen elmondta, hogy mit fogok érezni) és hirtelen felgyorsultak az események, feltűnt Léna feje, így áttoltak a műtőbe és nemsokára meg is született a kislány. Marcika ekkor viszont úgy döntött, ő inkább bent marad, ha már ekkora helye lett hirtelen; így az orvosok egy darabig várták, hogy kijöjjön, majd úgy döntöttek, tenniük kell valamit: az én orvosom (egy fiatal, valószínűleg nem túl tapasztalt nő) már császározott volna, de az ügyeletes orvos (egy idősebb, valószínűleg nagyon tapasztalt férfi) megmentette a helyzetet: mágikus fogóival (amiket állítólag féltve őriz és Mexikóban szerzett be) kirángatta szegény kicsi Marcit, úgyhogy fél órával később őt is megölelgethettem.

A babák rögtön az intenzívre kerültek (bár szerencsére nem volt nagy baj velük, csak kicsik voltak és nehezen tartották a testhőmérsékletüket), engem meg áttoltak a lábadozó szobába, ahol szintén szállodai kényelemben volt részünk (azért a többes szám, mert Marci velem maradhatott a szobában a "férjágyon"), amit csak fokozott, hogy reggel-délben-este hívtak a kórházi "menzáról", hogy megkérdezzék mit szeretnék enni  - más kérdés, hogy a rendelt ételre nagyjából egy-másfél órát kellett várni.

Ami nagyon meglepett, az az volt, hogy hemzsegtek az ápolónők: valahogy az volt az érzésem, hogy négy óránként váltják egymást, de furcsa módon ez nem hozzátett a minőséghez, inkább némi káoszt generált: ha bármit kértem, azt általában csak órák múlva sikerült megkapnom, de legalább ezek a nővérek is mind nagyon kedvesek voltak.

Lábadozó szobánkat hamarosan megszállták a "tejnénik" (szoptatási tanácsadók), illetve gyakori látogatónk volt a gyerekorvos (aki elég lenyűgöző módon minden egyes nap bement az intenzívre, megvizsgálta a kiddókat és felhívott minket, hogy részletesen beszámoljon a babák állapotáról), a nőgyógyászom (aki jó amerikai módjára azt kérdezgette a szülés előtt, hogy készen állok-e - én mindig csak a vállam vonogattam, jézusom, hát mittomén, készen állok vagy sem, a babák úgyis jönnek - , illetve megígérte nekünk, hogy vasárnap imádkozik értünk a templomban) és valami hivatali emberek, akik a gyerekek nevét tudakolták.

Két nap múlva fitten, frissen (na jó, ülni akkor még nem nagyon tudtam) elhagyhattam a kórházat, sajnos a babák még maradtak, de szerencsére bejárhattunk hozzájuk és  egy csomó mindent sikerült is megtanulnunk az intenzíves nővérektől - az ápolónőket persze furcsa módon sosem kakilta és köpte le Marcika és ők persze pillanatok alatt megetették mindkét gyerkőcöt, akik akkor még kisangyalként, néma csendben aludtak evés után...

Mióta hazajöttünk, a biztosító folyamatosan levelekben értesít minket a költségekről, amiket szerencsére nem nekünk kell kifizetnünk: nehéz kibogoznunk, de úgy tűnik, a szülésem potom négyezer dollár volt, míg Marcika két heti intenzíves ápolása állítólag (én nem hiszem el, nevetséges) százezer dollárba került.

Szobarészlet; ágy TV-távirányítóval, fájdalomcsillapító-adagolóval és telefonnal

- Nem hinném, hogy felkelek ma.
- Én se.


Léna, a díva.


Marcika, a nyugdíjas.

Duo pack.


"Olyan korban élünk, mikor a szubjektumot felváltja a textualitás..."

Vannak tagadhatatlan előnyei annak, ha az ember egy condominium complexben lakik: vannak medencék, konditerem, portaszolgálat, gondozott buja növényzet. Ha apartment complexben laknánk, akkor még ingyen meg is szerelnék a dolgokat, amik elromlanak a lakásban.

De vannak pillanatok, amikor az ember kifejezetten cikinek érzi, hogy itt lakik. Tegnap az alábbi levelet találtuk a postaládánkban:

Deed Restriction Violation observed on 10/08/10

Dear Resident,

During a recent inspection it was noted that the following item is in need of your attention:

10/08/10 - INAPPROPRIATE ITEMS VISIBLE
Please remove the boxes near your front door.

This note is a friendly reminder that the above listed item needs to be corrected as soon as possible. Our next inspection is scheduled in two weeks. Please try to have the above listed item corrected by that time.

We thank you in advance for your immediate attention to the above listed item. [...] Your prompt attention to this matter assists in maintaining the property values at Riverwalk.

Sincerely,
Jane Doe
Deed Inspector

Vajon hogy lehet deed inspectornak jelentkezni?

Tudvalevő, hogy az amerikaiak betegesen odavannak a biztonságért. Ma kilöttyentettem egy pici vizet a kórházban, és a nővér azonnal odapattant és feltörölte. "Micsoda csúnya balesetet okozhatott volna!" -csilingelte. Aztán szülés előtt és után, a felkészítő tanfolyamokon folyton azt hallgattuk, hogy csak és kizárólag a rózsaszín szalagos nővéreknek adhatjuk oda a babákat, nehogy valaki - például egy kék szalagos - ellopja őket és egyébként is: otthon, az ajtón senkit ne engedjünk be, még azt se, aki mondjuk dúlának* adja ki magát (és akit előzőleg mi hívtunk, hogy segítsen), amíg meg nem bizonyosodtunk róla, hogy ő tényleg egy dúla, hiszen egyébként félő, hogy a nem dúla dúla erőszakkal behatol a lakásba és elszalad a gyermekünkkel.

Az ikerbabakocsi-gyerekülés kombó az első babadolgok között volt, amit beszereztünk. Persze használtan vettük, elég jó áron. Sokat nem tudtunk a gyerekülésekről, nem kérdeztünk semmit, elhoztuk.

Namármost kiderült, hogy a babákat csak úgy hozhatjuk haza a kórházból, ha előtte teljesítik a car seat test nevű dolgot, ami abból áll, hogy beültetik őket a gyerekülésbe, és fél órán át figyelik a pulzus- és légzésszámot, valamint az oxigén szaturációt. Ma reggel egy kellemes telefonhívás ébresztett minket: a gyerekülések "lejártak", nem engedik a gyerekeket haza bennük.

Mi az, hogy lejártak?! És különben is, hogy-hogy nem engedik? És mi van, ha nekem nincs is kocsim? Vagy a vallásom tiltja, hogy autóba üljek? Akkor soha nem jöhetnek ki a kórházból és a guantanamói fogolytáborba kerülnek életfogytiglan?

Kicsit kiborultunk, mivel az elmúlt hét azzal telt, hogy megvegyük még a hiányzó dolgokat, kitakarítsunk és közben a gyerekeket látogassuk a kórházban. Új gyerekülések felhajtása (amik lehetőleg illeszkednek a babakocsihoz) a legkevésbé sem hiányzik most.

Kiderült, hogy van valami 5 éves limit, de ez valószínűleg nem törvény, csak a kórház szabálya, bár ezt nem tudtam kideríteni. Mondjuk a gyerekorvosunk se tudta, hogy öt év a határ, mindegy, nem érdekes; de még mielőtt elkezdtem volna fenyegetőzni, hogy mi amisok vagyunk és szekérrel járunk, észrevettem, hogy az egyik ülést 2005 decemberében gyártották, tehát technikailag még nincs öt éves. Így hajlandók voltak elvégezni a tesztet Lénával, aki - ha minden jól megy - holnap hazajöhet (!).

Így legalább nem kell holnapig új üléseket venni, várhatunk vele a jövő hétig. A biztonság kedvéért.

*ő a modern bába

Persze azért magyarok is lesznek.

Egyelőre a kórházban vannak, mert még picik, így nyerünk egy kis időt a hiányzó dolgok beszerzésére, takarításra stb. Ráadásul így sokkal több időnk van gyakorolni velük benn, így talán nem borulunk ki annyira, mikor hazajönnek...

Ha lesz egy kis időnk, írunk majd arról, hogy milyen egy texasi kórházban nőgyógyászhoz és szülésoktatásra járni, és persze milyen szülni (jó).

U.i.: Ugye egyből kiszúrtátok, hogy Fanni is szerepel a képen?