HTML

látogató számláló

Friss kommentok

  • Ziebi: Szia, most találtam a blogra, és nagyon mosolygok, mintha mi lennénk pepitában. Nálunk: biológus, ... (2013.08.18. 20:15) az amerikaiak KEDVESEK
  • M+M: molly: Szia Ditke, köszönöm a tanácsot, ha lehet és adsz egy e-mail címet, kérdeznék még pár dolgot, ha... (2011.09.21. 00:04) extrém időjárás vol. 3.
  • isolde: Ó, én is nagyon szeretem őket, Amszterdamban voltam pár éve koncerten, nagyon jók élőben (is). (2011.06.25. 19:22) The sprawl
  • Zs. Orsi: beirtam az alberletkeresest a blogomba. ha van idod nezd meg. hatha segit nektek is a jovoben... ... (2011.06.12. 19:06) Feljegyzések az Old Spanish Trail-ről
  • Hella1975: A throw-val már itt a UK-ben is találkoztam. :) (2011.04.30. 22:57) Furcsa amerikai nyelv c. rovatunk

Linkblog

2010.09.30. 22:52 M+M: marci

"You're European!"

Az elmúlt napokban kétszer is ezt az indoklást szegezték nekünk (mintha ez mindent megmagyarázna).

Az első alkalommal a titkárnővel a különböző parkolási lehetőségekről beszélgettem az egyetemen, kiderült, hogy többszáz dollárba kerül egy éves bérlet a különféle parkolókba a campus területén. Mikor azt találtam mondani, hogy esetleg állhatok messzebb, és sétálok kicsit, azt mondta: "Ja, ha szeret sétálni, végülis európai!". Hát igen, itt még a WC-re is autóval jár mindenki. A diákok biciklivel, én is ezt tervezem.

Másnap a leendő gyerekorvos-családdal ismerkedtünk (családi biznisz, orvospapa, orvosfiú, a mama pedig a pénzügyekért felelős, és mindenki baromi szimpatikus), mikor az orvospapa arról szónokolt Mollynak, hogy "... majd később megbeszéljük, hogy mit főzzön a babáknak... ugye nem bánja, ha főznie kell? Á, persze, hogy nem, hiszen európai!"

2 komment

Címkék: emberek


2010.09.30. 22:14 M+M: marci

vadkapitalizmus

Mielőtt beköltöztünk/-bútoroztunk volna, be kellett kapcsoltatni az áramot. Kiderült, hogy ezt megtehetem a számítógép előtt ülve is, anélkül, hogy bárhova be kellene mennem, sorba kellene állnom, alá kéne írnom. Illetve csak majdnem, az én esetemben telefonra is szükség volt, mivel még nem volt Social Security Numberem. Ez amolyan személyi szám/adószám/TAJ-szám kombó, sok helyen meg kell adni, de úgy kell rá vigyázni, mint a szemünk fényére: jobb, ha senki se látja a számot, mert visszaélhetnek vele. Ilyenkor identity theftről, azaz személyazonosság-lopásról van szó. Bizonyám. Egyébként én sose értettem, hogy Magyarországon miért kell harmincötféle azonosítószám, Angliában, de Olaszországban is nagyjából elég egyetlen szám, amit születésedkor megkapsz (NI number ill. codice fiscale). Na mindegy.

Szóval megnéztem azt a weboldalt, ami az ingatlan címének ismeretében felkínálja az opciókat: milyen áramszolgáltatók miféle csomagjai közül választhatok. Már ez is meglepetés volt, gondoltam van az amerikai ELMÜ, aztán kész.

Hát nem. Negyven-valahány különböző szolgáltató közül választhattam (nem viccelek!), ráadásul mindegyik számos különféle plant kínált. Volt olyan, ami fix árat garantál adott ideig, de olyan is, amelyik a piaci változásokat követve indexált árat ad (azaz ha esnek az árak, az villanyszámla is kevesebb lesz, de adott esetben persze jól fel is mehet). Amin teljesen leesett az állam, az az, hogy megválaszthatja a derék felhasználó, hogy hány százalékban kíván zöld energiát használni. Büszkén jelentem, hogy egy 100%-os zöld plan mellett döntöttem.

Úgy működik a dolog, hogy van néhány nagy áramgyártó, ők bitorolják az erőműveket, azaz tőlük jön a delej. De ők nem vacakolnak az eladással, azt a viszonteladókra bízzák (ebből van sok). Aztán vannak azok a cégek, akik konkrétan kezelik a villanypóznákat, villanyórákat stb. Na most az történt, hogy én telefonon megrendeltem a szolgáltatást, a vállalat ezután szólt a "karbantartó" vállalatnak, akik kimentek, megnézték a villanyórát (ami nem a lakásban van, miért is kell, hogy ott legyen?), bekötötték, amit kellett és mire odaértünk, már pörgött a ventillátor, a hűtő, és a légkondi is ment (volna, ha nem lett volna valami baj, de ez más történet).

Így ha jobb árat talál az ember (és nem kötött hűségszerződést) bármikor szolgáltatót válthat onlájn, anélkül, hogy egy másodpercre is kimaradna az áram a lakásában. És nincs semmi ilyesmi, hogy egy ingatlan vásárlásakor a régi és új tulajdonosnak együtt be kell mennie az összes közműszolgáltatóhoz névátírás céljából.

Ez nem egy tematikus Amerikát istenítő blog, de ez azért eléggé tetszett, na.

 

4 komment

Címkék: lakás mindennapok vadkapitalizmus


2010.09.28. 06:02 M+M: molly

"Everything must go!"

Természetesen nagyon boldogok voltunk, mikor megtaláltuk ezt a csudalakást, de egy szép és üres lakást be is kell bútorozni ugyebár. Még Triesztben arra a kicsit kiábrándító tényre hívták fel ügynök barátaink a figyelmünket, hogy itt a bútorkölcsönzés éri meg a legjobban, mivel újonnan bútort venni sok pénzbe és fáradságba kerül, bútorozott lakást találni meg szinte lehetetlen normális áron, de persze semmi gond, ha milliomosok vagyunk. Nem vagyunk, úgyhogy kutatni és kérdezősködni kezdtünk: hogyan juthatnánk elfogadható áron sok bútorhoz. így jutottunk az ún. craigslist-re (ami talán a magyar online Expressznek felel meg leginkább) és ezen belül is az ún. garage sale illetve moving sale szekcióhoz.

E kettő lényege, hogy (általában tehetősebb, zöldövezetben élő, a házat amerikai zászlóval dekoráló) családok akarnak megszabadulni nagyjából mindentől, amit a házukban találnak, vagy azért, mert (általában munka miatt) elköltöznek egy másik államba vagy akár Európába (ez a moving sale), vagy azért, mert bizonyos dolgokat meguntak, kinőttek, elnyűttek (ez a garage sale). Ezeken a helyeken az égvilágon minden beszerezhető pár dollárért: mi főleg babaruhát, pohár - és bögrekészletet, edényeket, tálakat és néhány könyvet szereztünk így, de ha úgy akarjuk, elhozhattunk volna óriási könyvszekrényt és egész hálószoba berendezést vagy régi írógépeket, sőt, az egyik helyen egy nagyon szép macskát is ajánlgattak. (Pár vicces moving sale hirdetést is olvastam, például: I am moving to Oregon. I hate moving. Moving sale this Saturday, illetve Huge garage sale! We are moving to normal weather.)

A craigslist persze nagyon hasznos akkor is, ha az ember (mi) éppen csak egy ágyat keres; mert abban ugye megegyezhetünk, hogy az ágy elég fontos része egy lakásnak (főleg, ha az ember 31 hetes terhes). Egy ilyen keresés alkalmával akadtunk egy elég fura, ámde azért kedves kirgiz lányra, aki tulajdonképpen moving sale-t tartott aprócska lakásában, csak nem így hívta: mi ugyan eredetileg csak az ágyáért mentünk, de végül megvettünk tőle két, az ágyhoz illő éjjeli szekrényt, könyvespolcot, díványt, függönyöket, a tévéjét és egy állólámpát. És bár a szállításért egy rakás pénzt kifizettünk, hirtelen egész otthonossá vált a lakásunk.

Szerencsére Marci egyeteme is bővelkedik költözőkben és eladó holmikban: így bukkantunk arra a kedves török lányra, aki nagyjából válogatás nélkül mindenét nekünk adta fillérekért (illetve ajándékba): tőle származik az edényeink nagy része, de három széket is vettünk tőle, sőt, amikor hirtelen telefonálnunk kellett és nem volt mivel, akkor valahonnan a szekrényből előhúzott egy sim-kártyát eredeti csomagolásban  és nekünk adta. A  hab a tortán mégiscsak az volt, amikor a lakásából kifelé menet felajánlotta, hogy a kocsiját is kölcsönadja, ha nagyon nehezen tudjuk megoldani a közlekedést.

És ha mindez nem lenne elég: több bútort és rengeteg babaholmit kaptunk kölcsön, illetve ajándékba egyetlen itteni magyar ismerősünktől is. És itt hadd kanyarodjak vissza az "amerikaiak kedvesek" tézishez (amit jelen esetben inkább "Amerikában az emberek kedvesek"-re módosítanék): hihetetlenül barátságos és segítőkész emberekkel találkoztunk a garage és moving sale-eken, ha vettünk valamit, majdnem mindig kaptunk mellé valami mást ajándékba és én azóta is csak tátom a számat és boldog vagyok: íme, folyamatosan bebizonyosodik, hogy az emberiség nem menthetetlen. Úgy látszik, Houston kellett ahhoz, hogy erre ráébredjek.

10 komment

Címkék: emberek lakás mindennapok ügynökök bútorok


2010.09.26. 08:27 M+M: marci

This is Houston!

Mikor este 11 után kiléptünk a repülőtérről, mellbevágott minket a megdöbbentően párás, sűrű meleg. A hőmérséklet 30 fok felett volt, de a páratartalom sokat rontott a helyzeten.

Azóta körülbelül ugyanez a helyzet. Houston éghaljata szubtrópusi, évente átlagosan 99 napon van 32 fok felett a hőmérséklet, a páratartalom nem ritkán 90% fölötti. Ennek megfelelően majdnem elképzelhetetlen az élet légkondicionálás nélkül, bár tény, hogy éltek itt emberek a légkondi feltalálása előtt is (nehéz elhinni). Houston büszkén hirdeti magáról, hogy a "leglégkondicionáltabb" hely a Földön; 1980-ban, harminc éve a háztartások 95 százalékában volt légkondi. Ha AC nélküli kocsit szeretne venni az ember, speciális rendelést kell leadnia hozzá (mondjuk szerintem öngyilkosság). Az "arany oldalakban" 36 oldalon át nyúlik a légkondicionálással kapcsolatos cégek listája, míg a templomok csupán 19 oldalt foglalnak el. Ez állítólag azért van így, mert a houstoniak már így is jól tudják, milyen a pokol: egy augusztusi délután légkondi nélkül. A standard reakció arra, ha valaki nem idevalósi megjegyzi, hogy milyen meleg van: "This is Houston!".

Következésképp embereket a legtöbb helyen nem nagyon lehet látni az utcán, igaz, sok helyen járda sincs. Az európai városképet és utcafogalmat itt el kell felejteni (erről később bővebben, képekkel). Van, aki szerint ez az izoláció hozzájárul a gyilkosságok magas számához.

Mindenki azt mondja, októbertől végre hűvösebb lesz. A tél elvileg kellemes, januárban, mikor itt voltam, elég volt egy könnyű pulóver. A hó meglehetősen ritka, tavaly decemberben történt először, hogy két egymás utáni nap esett.

Az éghajlattal és a földrajzi elhelyezkedéssel együtt járnak a hurrikánok és a tornádók is. A hivatalos hurrikánszezon június 1-től november 30-ig tart, de a legtöbb augusztus és október között érkezik. A legutóbbi, Ike névre hallgató hurrikán 2008-ban 112 áldozatot szedett az USA területén és a valaha volt legnagyobb amerikai kereső- és mentőakciót eredményezte. A várost nem kapta teljesen telibe, de több épület megrongálódott és óriási áramkimaradások voltak.

Ezt így olvasva (és leírva is) távolinak tűnik a dolog, de mondjuk nekem a bankban az ügyintéző azzal érvelt az elektronikus banki átutalás mellett, hogy aszongya, ha hurrikán van, és a postás nem tudja kivinni a csekket a levelesládába, akkor is a számlámra kerül a pénz.* Autókeresés közben pedig kiderült, valós veszélyt jelent, hogy az illető járműt egyszer már elöntötte a víz (flooded).

* Igen-igen, nagyon furcsa, hogy a világ vezető nagyhatalma kézzel írt vagy nyomtatott papírfecnikkel szeret operálni még ma is, erről később bővebben.

Szólj hozzá!

Címkék: időjárás mindennapok


2010.09.23. 05:14 M+M: marci

az amerikaiak KEDVESEK

Egy nagyon alapvető élményről fogok most írni kicsit: az itteni emberek kedvességéről, segítőkészségéről és mosolygósságáról.

Szinte közhely, hogy "bezzeg Amerikában mosolyognak az emberek az utcán", amire eddig néha azt találtuk mondani, hogy "na és, nekem nem hiányzik, hogy állandóan vihogjanak körülüttem". Ezzel szemben az a helyzet, hogy ez a dolog tényleg ... jó. Mert - az előítéleteink ellenére - ezek ritkán erőltetett, bárgyú vigyorok, a mosolynak legtöbbször iránya, célja, értelme van. Rengetegszer előfordult, hogy Molly hasa váltott ki a legkülönfélébb emberekből kedves mosolygást, vicces megjegyzést, netán eksztatikus lelkesedést. (Otthon soha senki nem mosolygott, érdeklődött vagy adta át a helyét a metrón.) Az ikrek hallatán mindenki odavan, gratulál, és nem úgy tűnik, hogy túlzottan megjátszott lenne az öröm. És igazából tényleg tök jó, ahogy a mexikói pincérnéni még utánunk szól, hogy legyen szép napunk, vagy amikor a buszsofőr magától kinyitja az ajtót két megálló között, mert rájön, hogy nagyjából hova megyek. Magyar aggyal ez nehezen érthető: hiszen nem is fizeti érte külön senki...

Ezzel összhangban az emberek sokkal többet elegyednek szóba egymással ismeretlenül, mint otthon, egy poén kedvéért, vagy azért, hogy segítsenek egymásnak. Tegnap például kissé túlméreteztük a bevásárlást, és 223 darab szatyorral vonszoltuk magunkat haza sötétedés után (még nincs kocsink ugye, ami itt kb. olyan, mintha nem lenne cipőnk). Miután egy idős fekete áruházi alkalmazott néhány hihetetlen akcentusban elmormolt jótanács kíséretében kérés nélkül segített a kezembe gyűjteni a rengeteg zacskót (!), megtettünk vagy kétszáz métert (656 feet), amikor is a piros lámpánál egy fiatal nő hirtelen ránk kiáltott a kocsijából: "Do you need a ride?". Annyira megdöbbentünk, hogy azonnal visszautasítottuk.

Egy másik alkalommal a bolti eladó hívta fel a figyelmünket, hogy ha a másik kiszerelést vesszük az ásványvízből, akkor sokkal jobban járunk. Sőt fogta, visszavitte a hűtőhöz és kicserélte! Ugyanitt történt, hogy mikor arról próbáltunk érdeklődni, hogy hogyan kell a nyilvános telefonról mobilt hívni, felajánlották a bolt telefonját, hogy használjuk azt.

Az egyik ingatlanügynök, miután megnéztük a lakást, körbeautózott velünk néhány houstoni nevezetességet, utána pedig elvitt minket a következő állomásunkhoz, azaz egy házhoz, amit a konkurencia igyekezett kiadni nekünk! A mai taxistól pedig rengeteget tanultunk használt autó vásárlásról.

Lehetne még folytatni a sort, de azt hiszem, elég egyértelmű, hogy ha néhány hét alatt ennyi pozitív tapasztalatunk van az emberekkel, az nem lehet véletlen. És igen, olykor eltúlzott, visító "Hey, how are ya doooing!!!"-ot is lehet hallani, amitől feláll a magyar szőr a magyar hátunkon, de ez igazán elviselhető a többiért cserébe.

5 komment

Címkék: emberek mindennapok ügynökök


2010.09.21. 23:57 M+M: molly

"Real estate is my passion!!!"*

Ha az ember új országba költözik nagyon terhesen, macskával, akkor a legfontosabbnak valószínűleg az azonnali fészekrakást tartja. Mert persze egyedül is kell egy hely, ahol lakni lehet, de ha extra felelősséged van és nemcsak magadra kell gondolnod, akkor aztán minél hamarabb kell egy hely, ahol lakni lehet. 

Nos, mi próbáltunk előrelátók lenni és már Triesztből (ahol az elmúlt két évet töltöttük) elkezdtünk jó lakásokra vadászni; persze a táv-lakáskeresés egyáltalán nem egyszerű. Mivel Houston óriási és pocsék közlekedése van (elvétve vannak buszok, illetve van egy villamosszerű közlekedési eszköz), ezért érdemes mindenkinek a munkahelye közelébe költözni, főként, ha nem akarja egész életét az autópályán, dugóban tölteni. Fontos szempont itt még a biztonság, mert a bűnözés komoly problémát jelent, gyanítom, hogy azért is, mert bárki gond nélkül tarthat fegyvert.

Miután erre rájöttem, első dolgom az volt, hogy kinyomozzam hova szabad költözni, ha nem akarod, hogy naponta pisztollyal fenyegessenek hazafelé. Szerencsére kiderült, hogy Marci egyeteme és az itteni kórházcentrum (bizony, itt van egy ilyen; Triesztben a tudós sűrűség volt nagy, itt az orvos sűrűség az) nagyon közel vannak egymáshoz - ez most azért fontos, mert ő tudóskodni jött ide, én meg szülni -, ráadásul ez a terület védett övezetnek számít, így ezen a környéken kezdtem keresni, azt gondolván, hogy így talán elkerülnek majd minket a betörők és sorozatgyilkosok. 

Számtalan apartment kereső oldalra feliratkoztam és nemsokára e-mailek tucatjait kaptam különféle ügynököktől. Először Jenny-vel, Briannel és Daviddel bocsátkoztam komolyabb társalgásba a lakásokat illetően, később hozzájuk csatlakozott Beth és Sandra is. (Ne csodálkozzatok, az e-mailekben mindenki mindenkit - pl. lakásügynök a bútorügynököt - keresztnéven emlegetett, én jókat szórakoztam ezen). Mivel Brian volt az ügynökök között a legodaadóbb (értsd:mindig gyorsan válaszolt, tanácsokat adott és kellemes kis lakáskatalógusokat állított össze Anna's apartment search elnevezéssel), így logikusnak tűnt, hogy kitartunk mellette és a segítségével találunk lakást.

Hogy végül nem így lett, annak az az oka, hogy hosszas keresgélés és olvasgatás és kutatás után úgy döntöttünk, hogy nem merünk látatlanban kivenni valamit, hanem az elején inkább szállodában lakunk, nehogy valami szörnyű környéken lévő, szörnyű lakásba kerüljünk. És így találkoztunk Susan-nel... Susan valami másik ügynökön keresztül értesült rólunk és mivel első találkozásunkkor készségesen mutogatott nekünk vacak környéken vacak lakásokat, ezért felbátorodva megkértük, hogy ugyan mutasson már valami jobb helyen lévő szép lakást is.

Susan-nek köszönhetjük, hogy megtudtuk mi a különbség az apartment complexekben lévő apartmentek és a condominiumok (röviden condók között: az apartment complexeknek (azaz lakóparkoknak) egy magánszemély, vagy méginkább cég a tulajdonosuk és hotelekhez hasonlítanak: vannak karbantartóik, medencéik, konditermeik és portaszolgálatuk. Ezzel szemben a condók saját tulajdonban vannak (mi egy indiai nevű és külsejű, ámde nagyon amerikai fickó condójában lakunk) és nincs karbantartó brigád és egyéb attrakciók se feltétlen tartoznak az épületekhez (mi mázlisták vagyunk, mert van konditermünk és medencénk is). Ideérkezésünk előtt az apartment szót persze univerzálisnak gondoltuk a brit flat helyett, lett is ebből pár félreértés. Miután ez tisztázódott, a jobb felszereltség és a (talán nagyobb) védettség miatt elsősorban apartmentet kerestünk egészen addig, amíg Susan-nel nem találkoztunk.

Susan azonban felnyitotta a szemünket condo tekintetében és igen, Susan, keresésünk második napján, megmutatta a tutit: a gyönyörű, napos, tágas condónkat. Én beléptem és mondtam is rögtön, hogy kész, maradok is, köszönjük a segítséget, viszlát. A lakás persze üres volt (ld. a képeket alul), tehát valahonnan bútorokat kellett szerezni, az áramot be kellett kapcsoltatni, illetve alá kellett írnunk egy nagyon komoly szerződést, amiben nemcsak a szemünk és a hajunk színét akarták tudni, de a macska súlyát és iskolai végzettségét is. Átfutottuk továbbá az itteni condominiumok összességére vonatkozó leírást is és kiderült, hogy az erkélyen teregetni például szigorúan tilos... Marci azt hiszem ekkor mondta elhűlve, hogy kicsit szégyellem, hogy ide költözünk... Nos, szégyen, nem szégyen, a lakás csodás, az élet szép és a konditeremben van futógép is, yea. 

 

*ez a mondat (három felkiáltójellel) Susan neve alatt szerepel az e-mailjeiben

12 komment

Címkék: lakás ügynökök


2010.09.21. 01:05 M+M: marci

cicapara

A legtöbb előzetes aggodalmunk, a koraszülés mellett, Fannihoz kötődött. Oltást kellett neki adni több mint egy hónappal az út előtt, ezerféle papírt kellett kitöltetni kétféle állatorvossal a repülés előtt egy héten (vagy három napon?) belül. Ki kellett deríteni, milyen hordozóban lehet szállítani. Ez még ma sem világos, és Chicagóban riogattak is, hogy nem jó a ketrec, de azért nem lett baj. (Az van, hogy a légitársaságok szerint az IATA által jóváhagyott hordozó kell, de az IATA vastag betűvel tudatja a honlapján, hogy ők nem hagynak jóvá egyetlen konkrét hordozót sem, csak általános elveket rögzítenek.)

Az amerikai légitársaságot (United, Chicago-Houston) rengetegszer felhívtuk, ők az ún. heat restriction-nel riogattak: ha bárhol az út során 29 Celsius fok felett van a hőmérséklet (előreláthatóan), akkor nem viszik el a cicát. Na most a LOT-nál (lengyel légitársaság, Bp-Varsó-Chicago) soha nem is hallottak a call centeresek ilyesmiről, ami azért érdekes, mert kb. minden légitársaság oldalán olvasható ilyen. A naiv unitedesek szerint Ferihegyen meg fogják nézni az előrejelzést, és nem fogják felvenni a macsekot, ha túl magas hőmérsékletet látnak. Én ezt nehezen tudtam elképzelni, és igazam is lett: Budapesten egy darab papírt vagy útlevelet - merthogy az is van ám neki - nem kért senki tőlünk, heat restriction-ről nem is beszélve. Most már tudjuk, hogy a chicagói átszállásnál nem, de Houstonban (este 11 után!) átléptük a megengedett határt. És ahogyan Molly írta, bár karanténtól rettegtünk, a chicagói belépésnél is nagyjából 3 másodpercet foglalkoztak vele, egy nő bepillantott a hordozóba és már nyomta is a pecsétet.

Persze ezen kívül is izgultunk: mi van, ha elkeverik, nem rakják át Varsóban, vagy ha szörnyethal ijedtében az iszonyú zajban? Miután Chicagóban leszállta a gép, szerencsére kiszúrtam, hogy épp az ablakunk alatt pakolják a csomagokat, és igen!, a cica ketrece is ott volt. Azt is láttuk, hogy mozog benne valaki, ekkor nyugodtunk meg igazán. Nemsoká találkoztunk vele, és ki is kellett venni a hordozóból; ezen Molly legott kiborult, hogy karmolni fog, el fog rohanni Chicago downtownig, de persze semmi efféle nem történt.

Mikor beszálltunk a harmadik repülőbe, az ablakból figyeltük, ahogy már minden csomagot rég bepakoltak, csak Fanni kennelje árválkodik a sötétben a futószalag mellett, de a felszállás előtt nem sokkal ő is beszállt és Houstonban végleg megkaparinthattuk.

 

24 komment

Címkék: repülés fanni izgalom gyötrelem


2010.09.21. 00:44 M+M: molly

FRI 27AUG BUDAPEST HU- WARSAW PL /WARSAW PL - CHICAGO IL/CHICAGO IL- HOUSTON TX

                               /forrás: www.travelpod.com/

Az utazás napján körülbelül négy óra alvás után (este hosszan gyömöszöltük és méricskéltük és pakoltuk a bőröndöket és a kézipoggyászokat mindenféle túlsúly szankcióktól rettegve), fél ötkor keltünk, a macskát egy partvis segítségével kikényszerítettük ágy alatti búvóhelyéről és a hordozójába nyomkodtuk, majd kapkodva-aggódva elhagytuk a lakást és elindultunk a reptérre. 

A becsekkolós nénit leginkább a terhességemmel kapcsolatos papírok érdekelték (a terhességem 29. hetében utaztunk és, bár alapvetően a 32. hétig lehet terhesen repülőre szállni, addig is érdemes - illetve van olyan légitársaság, ahol kötelező - egy orvosi igazolást vinni, hogy a terhességgel minden rendben és nem, a terhes nem fog szülni a gépen és nem kell majd miatta kényszerleszállni), a macska oltásait és egészségét igazoló több tonna iratra rá se hederített senki. 

Első utunk Varsóba vezetett, a varsói gépen egy igen előzékeny steward felhívta a figyelmemet arra a páratlanul fontos tényre, miszerint terhesen utazni nagyon veszélyes a rázkódás miatt, én természetesen kedvesen mosolyogtam és elküldtem az anyjába bölcsen azt válaszoltam, hogy sajnos már nem tehetünk semmit, itt vagyok...

A legtöbb aggodalmat a legközelebbi utunk jelentette, mivel Varsótól Chicagóig tíz órát kellett szülés nélkül kibírnom, ráadásul a hosszabb út előtt kis kavarodás támadt a helyünk miatt (nem volt helyünk, egész pontosan), de ezek szerencsére rendeződtek, lett helyünk és a gép, gyomrában egy rettegő, hat éves macskával, felszállt. Tíz órás utunk alatt különösebb érdekességekről nem tudok beszámolni (hacsak azt a nagyon részeg és meglepően bandzsa lengyel-amerikai utastársunkat nem említem, aki körülbelül öt percenként elrikoltotta magát, hogy ha gondolom, szülhetek a gépen, semmi gond, ő orvos), a kedves légikisasszonyok igyekeztek a kedvemben járni, kaptam külön vizet, külön ételt, rettegtek tőlem, nem vitás...

Chicagóba már rettentő nyűgösen és fáradtan érkeztünk, de némileg felderültünk, mikor végre találkozhattunk a macskával, aki leginkább félőrültnek látszott: felborzolt szőrrel rikoltozott a ketrecében, amiből biztonsági okokból ki kellett vennünk pár percre; a ketrecet gondolom azért kutatták át, hogy megbizonyosodjanak arról, hogy nem rejtettünk bombát a cica mellé. A papírjai továbbra sem érdekeltek senkit, pedig otthon hihetetlen pénzeket költöttünk oltásra és vizsgálatokra, illetve kényszerítettünk egy "sima" és egy hatósági állatorvost, hogy több oldalas dokumentumokat töltsön ki, amikkel igazolhatjuk, hogy a macska egészséges és utaztatható. 

Chicagóban léptünk be az USA-ba először, így itt volt a rettegett vízum ellenőrzés is (én attól féltem, hogy a terhességem miatt nem fognak szeretni és esetleg visszafordítanak, bár szó se róla, teljesen legálisak vagyunk itt J1-es és J2-es vízummal, viszont az ellenőrzéskor teljesen az illető ügyintézőre van bízva, hogy beenged-e az országba vagy sem), de szerencsére fél perc alatt átjutottunk az ellenőrzésen, Marcitól csak annyit kérdeztek, hogy először jött-e ide és mit fog csinálni; tőlem még ennyit sem, nekem csak az ujjlenyomatomat akarták. Az ellenőrzés után még vagy öt órán át várakoztunk és a várakozás alatt megismerkedtünk egy különös fickóval, aki valami isten háta mögötti amerikai faluból származik, öt gyereke és számtalan unokája van és aki az egyik netező unokája segítségével segített kinyomozni a hotelünk mobilszámát (az unokától a kötelező ájlávjúval köszönt el, minő meglepő fordulat) és aki búcsúzóul azt a meglehetősen szirupos (és egy cinikus kelet-európai ember számára nagyon mókás) mondatot intézte Marcihoz, hogyaszongya I hope your dreams will come true. 

Újabb két órás repülőút után végül teljesen elcsigázva megérkeztünk Százhalombattára (egy itteni magyar ismerősünk becézi így Houstont) és a repülőtérről a szabad ég alá kilépve az állatkerti Pálmaházban találtuk magunkat: az még hagyján, hogy sötétben, éjfélkor 30 fok van, de az már mégiscsak túlzás, hogy a brutálisan párás levegő miatt szinte megfullad az ember. Szerencsére gyorsan sikerült átvennünk a macskát és a csomagjainkat is vagy öt perc után lekaptuk a szalagról, így kettő körül már boldog hullaként omolhattunk össze a hotelben. 

2 komment

Címkék: repülés izgalom gyötrelem


2010.09.20. 03:56 M+M: marci

első

 Na, itt kezdődik.

Kitaláltuk Mollyval, hogy elég sok váratlan és meglepő érmény ér minket ahhoz, hogy itt összegyűjtsünk belőlük valamennyit. Még nem teljesen világos, milyen formában, de az énblogok után most ketten (M+M) próbálunk írni egy félig tematikus, félig miblogot.

A tények: augusztus 27-én egy 27 órás út során áthurcolkodtunk Budapestről Houstonba, két bőrönddel, két hátizsákkal, két babával Molly hasában* és egy cicával a csomagtérben. Új kontinens, új város, Újvilág (elnézést), és nagyon furcsa amerikaiak, akiket kinevetünk, bámulunk, kicsit irigylünk és gyakran nem értünk. Néha a nyelv miatt - a tékszaszi kiejtés, avagy olyan szavak gyakori használata miatt, mint pl. a valet -, de gyakrabban a gondolkodásmód miatt. 

Elmeséljük majd, hogy hány áramszolgáltató cég közül kellett választanunk, milyen egy terheskurzus és egy szoba a szomszéd kórházban, és hogy mit mondanak errefelé válaszul arra, hogy "Thank you!".

Have a nice day!

 

A "pocak" és "pocaklakó" szavakat most és mindörökké mellőzzük.

3 komment


süti beállítások módosítása