Mondhatni, gyerekkori álmom vált valóra azzal, hogy élőben láttam egy NBA meccset (profi amerikai kosárlabdáról van szó). Mármint ha ez 14 éves koromban történt volna, biztos nagyon be lettem volna sózva, így harminc fölött azért tudtam aludni előző este.

Azért mennyire más a mostani gyerekeknek, akkoriban a magyar TV évente egy NBA-meccset adott, és könyörögnöm kellett az osztálytársamnak, hogy adja kölcsön a Michael Jordan-filmet, mert becsszavamra nem fogom lemásolni (nem adta). Ma az interneten minden mérkőzés, összefoglaló és válogatás megnézhető, és még a Jordan-filmeket is nyilván könnyedén le lehet tölteni valami fájlmegosztóról.

Na de visszatérve a jelenbe, a dolog úgy történt, hogy az egyetemen a "nemzetközi diákok és tudósok irodája" csoportos meccsnézéseket szervezett, egy hokimeccs és egy kosármeccs is volt a kínálatban. Én mindkettőre lecsaptam, szegény Mollyt csak a Houston Rockets - Washington Wizards NBA meccsre cipeltem magammal (a washingtoni csapatban vezetett le annak idején az isteni MJ, ó igen).

Természetesen Amerikában a sporteseményekről is egészen máshogy gondolkoznak, mint mi, egészen elképesztő, mi folyik meccs címén. Először is, amikor egy pillanatra is megáll a játék, iszonyatos hangerővel megszólal a zene és/vagy a hangosbemondó, de olyan hangosan, hogy azonnal elfelejtem, mi történt abban a pár másodpercben, amíg nagyjából csönd volt és ment a játék. Ha meg akarom beszélni a mellettem ülővel, amit láttunk, akkor üvöltenem kell. Minden hazai kosár után boxmeccs-felkonferáló hangon bemondják a játékos nevét és egy kis minifilm is megjelenik a stadion tetejéről lelógó óriási kocka oldalain, ahol egyébként TV-közvetítés szerűen mutatják az eseményeket és a főbb statisztikai mutatókat.

A közönséget nagyjából úgy kezelik, mint egy bábelőadás óvodás nézőit. Nyilván nem azért megyek meccsre, mert tudom, mi folyik és szurkolni akarok, hanem a számba kell rágni, mikor mit csináljak. Amikor az ellenfél támad, a Nagy Kocka ütemes "Defense! Defense!" rigmussal és fényekkel ösztönöz arra, hogy én is ezt kiabáljam, hiszen magamtól ki nem találtam volna, hogy védekezni kell a csapatomnak. Időnként "Everybody clap your hands!" és "Make some noise" is van, mondjuk ez szerintem már mindennek a legalja.

A szünetben pedig zajártalom ide vagy oda, csak lehetne egy kicsit a láttotakról beszélgetni, szotyit köpködve hozzá. De nem itt, ahol betegesen félnek attól, hogy valaki a nézőtéren netán UNATKOZNA, így kedves kis performanszokkal és programocskákkal szórakoztatják a nagyérdeműt. Ezt lehetne azért sokféleképpen csinálni, én további komment nélkül felsorolok néhány elemet:

1. A cheerleader lányok táncolnak, illetve sorversenyt(!!!) rendeznek maguknak: "talicskázás", karonfogva futás stb.
2. Irakból visszatérő (vagy odamenő?) katonáknak felállva tapsolás. (Molly ettől teljesen kiborult.)
3. A Nagy Kocka párokat mutat a nézőtérről, akiknek azonnal meg kell csókolniuk egymást.
4. Két önként jelentkező adott zenére táncol egymás mellett, a közönség utána ordítással szavaz, aki győz, ingyen vacsorát nyer.
5. Léggitár (főként gyerekeknek): a Nagy Kocka léggitározó gyerekekre vadászik a nézőtéren. (Ez még egész OK, végülis nekik nem ciki ezt élvezni, a baj az, hogy a többi hasonló dolog a felnőtteket mulattatja roppant módon.)
6. Human bowling: egy nagy gumikötéllel a páya hosszában kilőnek egy embert, aki a fenekén csúszva felfújható bábukat borít fel.

Ezeken kívül a hokimeccsen háromszor is volt kesztyűledobós verekedés, amit a Nagy Kocka közelről mutatott.

De persze nagy élmény volt, bár a játékból nem sokra emlékszem. Minden olajozottan működött, a Toyota Center lenyűgöző, 18 ezer ülőhely van egy kosármeccsen. Van mellette egy 2500 férőhelyes parkolóház és további 10.000 parkolóhely néhány háztömbnyire.

Bemelegítés a bunyóra

Testközelből

A jegyek

Jó messze ültünk

Szünet felfújható helikopterrel

Méretek

A Nagy Kocka hangoskodásra szólít