HTML

látogató számláló

Friss kommentok

  • Ziebi: Szia, most találtam a blogra, és nagyon mosolygok, mintha mi lennénk pepitában. Nálunk: biológus, ... (2013.08.18. 20:15) az amerikaiak KEDVESEK
  • M+M: molly: Szia Ditke, köszönöm a tanácsot, ha lehet és adsz egy e-mail címet, kérdeznék még pár dolgot, ha... (2011.09.21. 00:04) extrém időjárás vol. 3.
  • isolde: Ó, én is nagyon szeretem őket, Amszterdamban voltam pár éve koncerten, nagyon jók élőben (is). (2011.06.25. 19:22) The sprawl
  • Zs. Orsi: beirtam az alberletkeresest a blogomba. ha van idod nezd meg. hatha segit nektek is a jovoben... ... (2011.06.12. 19:06) Feljegyzések az Old Spanish Trail-ről
  • Hella1975: A throw-val már itt a UK-ben is találkoztam. :) (2011.04.30. 22:57) Furcsa amerikai nyelv c. rovatunk

Linkblog

2010.10.27. 01:07 M+M: molly

Bore in the USA

Bár most egyáltalán nem blogot kéne írnom, hanem aludnom vagy mosogatnom vagy babát altatnom vagy tejet pumpálnom vagy üvegeket sterilizálnom vagy mosnom kéne, azért végre megpróbálom elmesélni hogyan is születtek az ikrek.

Október 2. (a születésnap) egy szombati nap volt, előtte pénteken egyrészt én is megismerkedtem azzal a magyar nővel, aki az egyetemen adminisztrátorkodik (azóta sokat gondolok rá, hogy még mondta is, hogy á, nem nézel ki mindenórásnak, mert nincs lent a hasad...), illetve este Marci főnökénél vacsoráztunk, ahol ketten is ajánlkoztak gyerekvigyázónak (egyikük, egy ikres amerikai nő, elmesélte, hogy az ő babái a negyvenedik héten születtek, én meg ugye a harmincnegyedik hétnél és körülbelül a hétszázadik hányásnál tartottam, szóval a negyvenedik hetet a hátam közepére sem kívántam; utólag kicsit bánom már), de persze későbbre - mert azt bizony nem gondolta senki hogy másnap hajnalban Léna megunja a benti nyomorgást és megindítja a szülést.

Pedig ez történt: hatkor kimentem vécére, majd visszafelé jövet elkezdett ömleni a magzatvíz Annyira megijedtem - nagyon elbíztuk magunkat, eszünkbe se jutott, hogy esetleg nem rendes időben születnek -, hogy hirtelen beszélni is elfelejtettem (ez az állapot egész nap tartott, sőt, olyannyira elhatalmasult, hogy végül Marci fordított mindent nekem. Próbáltam elmagyarázni a kórházban, hogy amúgy tudok angolul, de szerintem nem hittek nekem). A magzatvíz folydogált, én felhívtam a kórházat, az ügyeletes orvos  (akinek később  fontos szerepe volt) pedig azt mondta, menjünk be szépen; és hiába tudtuk, hogy nem érdemes nagyon sietni, azért egy órán belül bent voltunk a kórházban, ahol bekerültem egy hotelszoba jellegű "vajúdó" szobába: semmi fertőtlenítő szag, semmi fehér csempe, csak kellemes, megnyugtató barna falak, tévé, ezerféleképpen állítható ágy, saját vécé, fürdőszoba, sőt, saját, külön bejáratú ápolónő, aki a szobámban sürgött-forgott és egészen a szülés végéig csak velem foglalkozott. Itt később akár szülhettem is volna, ha nem ikerszülésről van szó (az ikerszülésnél gyakoribbak a komplikációk, ezért műtőben zajlik). A nővérek nagyon kedvesek és mosolygósok voltak (külön jó pont, hogy nem nyomasztó fehér, hanem kék ruhát hordanak), mindenki elmesélte a saját szülős sztoriját, én meg közben egyre jobban fájtam. Egyébként nagy szenzáció volt ez a "speciális" ikerszülés: az ápolónőm azt mondta, hogy nem  rémlik neki, hogy a kórházban születtek volna ikrek természetes úton... még később, a postpartum szobában az ügyeletes ápolónők is külön gratuláltak, hogy húha ikrek és természetes úton, nahát, csodálatos...

Hamarosan megkaptam az érzéstelenítőt (ettől rettegtem: valahogy rosszul viselem az óriás tűket a gerincemben; viszont hálás köszönet az egyik nővérnek: minden egyes mozzanat előtt részletesen elmondta, hogy mit fogok érezni) és hirtelen felgyorsultak az események, feltűnt Léna feje, így áttoltak a műtőbe és nemsokára meg is született a kislány. Marcika ekkor viszont úgy döntött, ő inkább bent marad, ha már ekkora helye lett hirtelen; így az orvosok egy darabig várták, hogy kijöjjön, majd úgy döntöttek, tenniük kell valamit: az én orvosom (egy fiatal, valószínűleg nem túl tapasztalt nő) már császározott volna, de az ügyeletes orvos (egy idősebb, valószínűleg nagyon tapasztalt férfi) megmentette a helyzetet: mágikus fogóival (amiket állítólag féltve őriz és Mexikóban szerzett be) kirángatta szegény kicsi Marcit, úgyhogy fél órával később őt is megölelgethettem.

A babák rögtön az intenzívre kerültek (bár szerencsére nem volt nagy baj velük, csak kicsik voltak és nehezen tartották a testhőmérsékletüket), engem meg áttoltak a lábadozó szobába, ahol szintén szállodai kényelemben volt részünk (azért a többes szám, mert Marci velem maradhatott a szobában a "férjágyon"), amit csak fokozott, hogy reggel-délben-este hívtak a kórházi "menzáról", hogy megkérdezzék mit szeretnék enni  - más kérdés, hogy a rendelt ételre nagyjából egy-másfél órát kellett várni.

Ami nagyon meglepett, az az volt, hogy hemzsegtek az ápolónők: valahogy az volt az érzésem, hogy négy óránként váltják egymást, de furcsa módon ez nem hozzátett a minőséghez, inkább némi káoszt generált: ha bármit kértem, azt általában csak órák múlva sikerült megkapnom, de legalább ezek a nővérek is mind nagyon kedvesek voltak.

Lábadozó szobánkat hamarosan megszállták a "tejnénik" (szoptatási tanácsadók), illetve gyakori látogatónk volt a gyerekorvos (aki elég lenyűgöző módon minden egyes nap bement az intenzívre, megvizsgálta a kiddókat és felhívott minket, hogy részletesen beszámoljon a babák állapotáról), a nőgyógyászom (aki jó amerikai módjára azt kérdezgette a szülés előtt, hogy készen állok-e - én mindig csak a vállam vonogattam, jézusom, hát mittomén, készen állok vagy sem, a babák úgyis jönnek - , illetve megígérte nekünk, hogy vasárnap imádkozik értünk a templomban) és valami hivatali emberek, akik a gyerekek nevét tudakolták.

Két nap múlva fitten, frissen (na jó, ülni akkor még nem nagyon tudtam) elhagyhattam a kórházat, sajnos a babák még maradtak, de szerencsére bejárhattunk hozzájuk és  egy csomó mindent sikerült is megtanulnunk az intenzíves nővérektől - az ápolónőket persze furcsa módon sosem kakilta és köpte le Marcika és ők persze pillanatok alatt megetették mindkét gyerkőcöt, akik akkor még kisangyalként, néma csendben aludtak evés után...

Mióta hazajöttünk, a biztosító folyamatosan levelekben értesít minket a költségekről, amiket szerencsére nem nekünk kell kifizetnünk: nehéz kibogoznunk, de úgy tűnik, a szülésem potom négyezer dollár volt, míg Marcika két heti intenzíves ápolása állítólag (én nem hiszem el, nevetséges) százezer dollárba került.

Szobarészlet; ágy TV-távirányítóval, fájdalomcsillapító-adagolóval és telefonnal

Szólj hozzá!

Címkék: kórház emberek izgalom babák


A bejegyzés trackback címe:

http://houstory.blog.hu/api/trackback/id/tr252402026

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.