/forrás: www.travelpod.com/

Az utazás napján körülbelül négy óra alvás után (este hosszan gyömöszöltük és méricskéltük és pakoltuk a bőröndöket és a kézipoggyászokat mindenféle túlsúly szankcióktól rettegve), fél ötkor keltünk, a macskát egy partvis segítségével kikényszerítettük ágy alatti búvóhelyéről és a hordozójába nyomkodtuk, majd kapkodva-aggódva elhagytuk a lakást és elindultunk a reptérre. 

A becsekkolós nénit leginkább a terhességemmel kapcsolatos papírok érdekelték (a terhességem 29. hetében utaztunk és, bár alapvetően a 32. hétig lehet terhesen repülőre szállni, addig is érdemes - illetve van olyan légitársaság, ahol kötelező - egy orvosi igazolást vinni, hogy a terhességgel minden rendben és nem, a terhes nem fog szülni a gépen és nem kell majd miatta kényszerleszállni), a macska oltásait és egészségét igazoló több tonna iratra rá se hederített senki. 

Első utunk Varsóba vezetett, a varsói gépen egy igen előzékeny steward felhívta a figyelmemet arra a páratlanul fontos tényre, miszerint terhesen utazni nagyon veszélyes a rázkódás miatt, én természetesen kedvesen mosolyogtam és elküldtem az anyjába bölcsen azt válaszoltam, hogy sajnos már nem tehetünk semmit, itt vagyok...

A legtöbb aggodalmat a legközelebbi utunk jelentette, mivel Varsótól Chicagóig tíz órát kellett szülés nélkül kibírnom, ráadásul a hosszabb út előtt kis kavarodás támadt a helyünk miatt (nem volt helyünk, egész pontosan), de ezek szerencsére rendeződtek, lett helyünk és a gép, gyomrában egy rettegő, hat éves macskával, felszállt. Tíz órás utunk alatt különösebb érdekességekről nem tudok beszámolni (hacsak azt a nagyon részeg és meglepően bandzsa lengyel-amerikai utastársunkat nem említem, aki körülbelül öt percenként elrikoltotta magát, hogy ha gondolom, szülhetek a gépen, semmi gond, ő orvos), a kedves légikisasszonyok igyekeztek a kedvemben járni, kaptam külön vizet, külön ételt, rettegtek tőlem, nem vitás...

Chicagóba már rettentő nyűgösen és fáradtan érkeztünk, de némileg felderültünk, mikor végre találkozhattunk a macskával, aki leginkább félőrültnek látszott: felborzolt szőrrel rikoltozott a ketrecében, amiből biztonsági okokból ki kellett vennünk pár percre; a ketrecet gondolom azért kutatták át, hogy megbizonyosodjanak arról, hogy nem rejtettünk bombát a cica mellé. A papírjai továbbra sem érdekeltek senkit, pedig otthon hihetetlen pénzeket költöttünk oltásra és vizsgálatokra, illetve kényszerítettünk egy "sima" és egy hatósági állatorvost, hogy több oldalas dokumentumokat töltsön ki, amikkel igazolhatjuk, hogy a macska egészséges és utaztatható. 

Chicagóban léptünk be az USA-ba először, így itt volt a rettegett vízum ellenőrzés is (én attól féltem, hogy a terhességem miatt nem fognak szeretni és esetleg visszafordítanak, bár szó se róla, teljesen legálisak vagyunk itt J1-es és J2-es vízummal, viszont az ellenőrzéskor teljesen az illető ügyintézőre van bízva, hogy beenged-e az országba vagy sem), de szerencsére fél perc alatt átjutottunk az ellenőrzésen, Marcitól csak annyit kérdeztek, hogy először jött-e ide és mit fog csinálni; tőlem még ennyit sem, nekem csak az ujjlenyomatomat akarták. Az ellenőrzés után még vagy öt órán át várakoztunk és a várakozás alatt megismerkedtünk egy különös fickóval, aki valami isten háta mögötti amerikai faluból származik, öt gyereke és számtalan unokája van és aki az egyik netező unokája segítségével segített kinyomozni a hotelünk mobilszámát (az unokától a kötelező ájlávjúval köszönt el, minő meglepő fordulat) és aki búcsúzóul azt a meglehetősen szirupos (és egy cinikus kelet-európai ember számára nagyon mókás) mondatot intézte Marcihoz, hogyaszongya I hope your dreams will come true. 

Újabb két órás repülőút után végül teljesen elcsigázva megérkeztünk Százhalombattára (egy itteni magyar ismerősünk becézi így Houstont) és a repülőtérről a szabad ég alá kilépve az állatkerti Pálmaházban találtuk magunkat: az még hagyján, hogy sötétben, éjfélkor 30 fok van, de az már mégiscsak túlzás, hogy a brutálisan párás levegő miatt szinte megfullad az ember. Szerencsére gyorsan sikerült átvennünk a macskát és a csomagjainkat is vagy öt perc után lekaptuk a szalagról, így kettő körül már boldog hullaként omolhattunk össze a hotelben.